Gyermekkorom egyetlen nagy álma volt, hogy tanítani fogok. Elképzeltem, ahogyan a csillogó tekintetek rám szegeződnek, és én megtanítom őket mindarra, amitől a világ kitárul előttük. Megtanítom őket írni, olvasni, számolni, megtanítom őket játszani. Ma már tudom, játszani nem mi felnőttek tanítjuk meg a gyermekeinket, hanem ők tanítanak meg minket.
Hosszú éveken át dédelgettem ezt az álmot.  Amikor eljött az idő, hogy tegyek a valóra váltásáért, sajnos  elbizonytalanodtam. Féltem. Talán a kudarctól, az óriási felelősségtől, talán gyenge voltam. Nem tudom. Egy bizonyos az életem útja a számok világába vezetett. A tartozik, követel, az egyezőség  fenntartása, ez is izgalmas, nehéz feladat. Ez lett a munkám, amit nagyon szerettem, sőt  szeretek ma is.

Egy régi történet azonban időnként felbukkan az emlékeimben.

Egy általános iskola jótékonysági műsorán vendégként vettem részt.
” A következő műsorszámmal a tanárok készültek, fogadják….” Szólt a bejelentés.
A zene megszólalt, a helyi pedagógusok esernyőket pörgetve bejöttek, és szívvel lélekkel játszottak nekünk. Hogy mit? Már nem tudom, de azt tudom, hogy a vidám előadás alatt potyogtak a könnyeim. Elsirattam egy régi álmot. Hiszen ha valóra váltom, most én is ott lehettem volna közöttük. Ekkor döntöttem el, amit lehet még bepótolok. Így kezdtem mesét tanítani az óvodás gyerekeinknek a  munkahelyi mikulás ünnepségre. Ez a mesejátszás ma már a felnőtt munkatársaimmal együtt évről évre ismétlődő csodává nőtte ki magát. Mesét játszunk, mesét álmodunk.
Az álmaim azonban egyre gyarapodtak. Így kezdtem mesét írni.
Mesét, mesét, mesét. Mert megtanultam, a mese visszarepíthet oda, ahol az álmok valóra válnak, a mese megtanít újra játszani, a mese csillogó tekinteteket varázsol, a mese összeköt gyermeket felnőttet.
A mese szebbé tehet egy világot.

Mesés üdvözlettel:

Hermann Marika